Akarunk-e segíteni embertársainkon?

A katolikus templom adott helyet az idei barcsi találkozónak, ahol Somogyvári Flóra evangélikus lelkész prédikációjában úgy fogalmazott, szeretünk példálózni az irgalmas samaritánus történetével. Bemutatni általa az emberi karaktereket: az áldozatot, aki az út szélén feküdt sebesülten, a bűnöst, aki kirabolta, elverte őt, a közönyöst, aki látja, hogy hol, és milyen segítségre lenne szükség, de úgy gondolja, majd más megoldja, … és a megmentőt. Aki fáradtságot, időt és pénzt nem sajnálva siet a bajba jutott megsegítésére. A lelkész asszony feltette a kérdést, mi melyik típushoz tartozunk? Tudjuk-e mi a felebaráti kötelezettségünk? Hozzá tette, hogy persze a dolgok nem mindig ennyire fekete vagy fehérek. „Sokszor mi magunk is belelépünk a szürke zónába. Amikor tetteinket helyesnek ítéljük, cselekedeteinket pedig jónak, de a másik ember, akivel találkoztunk, talán legyőzöttként, fájdalommal és szomorúsággal megtelt szívvel hagyja el a „csatateret”. Akár tetszik, akár nem, de előfordul, hogy nem mi vagyunk a samáriai ebben a történetben, hanem éppenséggel a rabló. Van, hogy meglopjuk a másikat, még ha nem is a birtokában lévő tárgyakat tulajdonítjuk el, hanem meglopjuk az idejét, a boldogságát, szabadságát, jókedvét. Mert a mi napjaink is lehetnek rosszabbak, minket is megbánthatnak és megsebezhetnek úgy, hogy utána már csak a keserűség és a támadás marad meg bennünk, ami sokszor a másikon vezetünk le.”  „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” Ezt kívánja tőlünk a törvény, és erre hívja fel Jézus is a figyelmet. Felebarátodat, mint magadat…” Erre hívta fel a figyelmet a szertartás közben Katócz Sára református lelkész, és Sass Rudolf katolikus plébános is. Az együttélés, egymásra utaltság, és egymás segítése, támasz nyújtás és alkalmazkodás fontosságára, felekezeti hovatartozás nélkül, amikor nem számít sem származás, sem nem, sem bármi egyéb.